De miért vonzza a nőket, bármely kor asszonyait a hatalom? Tényleg afrodiziákumként hat rájuk, ha egy befolyásos, fontos férfi partnerei lehetnek?

Sokan nézték meg az elmúlt hetekben Ridley Scott Napóleon-filmjét és sokan panaszkodnak amiatt, hogy történelmileg nem hiteles… Persze, hogy nem az, bár elvárni is elég nehéz lenne egy pár órás alkotástól, hogy ábrázolja az események láncolatának logikáját és a szereplők hátterét, motivációit. Ez valószínűleg lehetetlen.

A másik panasz a filmmel kapcsolatban, hogy olyan „nyálasra” sikerült, vagyis a férfi nézők nem bírják elviselni, hogy túl nagy szerep jut Bonaparte Josephine-hez fűződő kapcsolatának. A rendező mintha azt üzenné, hogy a sok becsvágy, az állandó többet akarás, a hatalom és a hadi sikerek hajhászása elsősorban két nő miatt alakul ki Napóleonban: az anyja és a szeretője (akit később feleségül vesz) várják el tőle mindezt. Az, hogy egy férfi életében a hozzá legközelebb álló nők mennyire meghatározóak, általában tény, és általában olyasmi, amit a férfiak nem szívesen ismernek be. Még talán maguknak sem.

Persze a magánélet ábrázolása még kevésbé lehet „hiteles”, mint a csatáké, még akkor is, amikor ennyire híres és sokat tanulmányozott emberekről van szó. Elég csak a Crown című sorozat elleni vádakra gondolni: persze, hogy nem tudhatjuk, mi hangzott el egyes magánbeszélgetéseken, de attól még a valóság által inspirált történet érdekes és elgondolkoztató lehet.

Visszatérve Napóleonra: ő azért is olyan jó alanya a hatalom szexi mivoltát firtató kutakodásnak, mert nem született bele a jóba, ahogy a legtöbb hatalommal bíró ember az ő idejében, Josephine az előtt ismerte meg, hogy a csúcsra jutott volna, sőt, nagy valószínűséggel el se jutott volna a csúcsra az asszony segítsége nélkül, akit végül feláldozott egy még nagyobb álomért – a dinasztiaalapítás reményében elvált tőle -, de mint tudjuk, ez a szakítás valójában hiábavaló volt.

Ugyanakkor mégiscsak a történelem egyik legnagyobb ikonjáról van szó, akiről magát a hatalom iránti rajongást elnevezték (Napóleon-komplexus), és mindenkit, akit érdekel egy ilyen rendkívüli karrier alakulása, feltétlenül érdekelni fog a magánéleti szál is, főleg, mert enélkül nem igazán érthetőek a mozgatórugók, amelyek egyre magasabbra repítik.

Noha Josephine megismerése idején a férfi már elindult a csúcs felé és mindenképpen rendelkezik hatalommal, társasági szempontból elveszett, magányos, nem tud beilleszkedni. Josephine egyrészt meglátja benne a potenciált, másrészt annak alapján, hogy korábban, a terror idején elveszítette első férjét, erős támaszra is vágyik. Olyasvalakire, aki biztosítani tudja, hogy ne kelljen újra mindent a nulláról kezdenie.

Természetes, hogy egy háborús hős ugyancsak imponál a nőknek. Persze főleg, ha rendelkezik némi ranggal és hírnévvel. Az a tudat, hogy az illető egyrészt elég bátor, hogy különleges tetteket vigyen véghez, másrészt elég szerencsés, hogy túlélje kockázatos vállalkozásait, harmadrészt elég intelligens, hogy az első kettőből politikai tőkét kovácsoljon, olyan koktél, aminek kevés nő tudna ellenállni. Főleg, ha neveltetése révén kiváltságokhoz szokott, de már megjárta a hadak útját és úgy kellett túlélnie, ahogy tudott.

A film csak sejteti, de a történelemkönyvekből tudjuk, hogy Josephine tudatosan képezte magát előkelő társasági dámává, és tudatosan lépett szerelmi viszonyra befolyásos férfiakkal, vagyis Napóleon nem az első az életében: mai szemmel nézve igazi Sugar Baby volt, aki feleséggé, sőt, szinte társuralkodóvá avanzsált. Az erotika iránti szenvedélye is tagadhatatlan, jó francia szokás szerint nem híve a monogámiának sem a házassága előtt, sem annak ideje alatt.

A filmből is kiderül, hogy szerelmi szempontból nem fogja vissza magát, az viszont nem túl szép csúsztatás, hogy magát Napóleont teljesen hűséges férjnek tünteti fel, pedig neki is bőven akadtak házasságon kívüli kapcsolatai, sőt ezekből számos gyermeke született és nem úgy kellett könyörögni neki (ahogy a filmben látjuk), hogy derítse ki egy fiatal lány teherbe ejtése által, vajon nemzőképes-e egyáltalán.

De miért vonzza a nőket, bármely kor asszonyait a hatalom? Tényleg afrodiziákumként hat rájuk, ha egy befolyásos, fontos férfi partnerei lehetnek? Vagy csak az általa nekik jutó előnyök miatt mondanak igent neki?

A kérdés komplex, hiszen vannak emberek, akiket még a hatalom se tesz szexivé, de bőven léteznek olyanok is, akik annyira karizmatikusak, hogy sok nőre attól függetlenül hatnak, hogy az illető remélhet-e tőlük luxust vagy jó génekkel rendelkező utódot. (Bár az evolúcióbiológusok arra hivatkoznak, hogy tudatalatt az utódok minél jobb génjei miatt választanak a nők olyan férfiakat, akik a saját környezetükből kiemelkednek.)

Ha a dolog kémiáját nézzük, a női agyban dopamint szabadít fel, ha hatalommal, befolyással, valamilyen kiválósággal rendelkező férfi társaságában lehet. Ugyanez a férfiakkal nem történik meg, őket más dolgok izgatják fel ennyire. Nem meglepő módon a női szépség ezen dolgok közé tartozik.

Tehát nem csupán tudatos választás a nő részéről, ha egy Napóleon-szerű jelenség mellett teszi le a voksát, tényleg vonzódik hozzá, esetleg még annak ellenére is, hogy az illető más szempontokból nem tűnik annyira előnyös partinak. Mindenesetre egy ügyes asszony még a faragatlan, de potenciállal rendelkező férfit is befolyásolhatja olyan irányba, hogy fel tudjon nőni a feladatához, ha az illető elég intelligens ahhoz, hogy ezt a jótékony befolyást elfogadja.