Annyi biztos, hogy a szellemet, aki otthagyott bennünket, nem érdemes üldözni.

Miközben újraéled a személyes találkozások alapján működő randizás, vagyis végre ki lehet lépni a virtuális térből, sokan azt is megtapasztalhatják, hogy aki levélben, csetben akár hónapokig kapcsolatban maradt a partnerével, most hirtelen meggondolja magát. Lehet, hogy csak beijed, de lehet, hogy eleve úgy tervezte, hogy csak a virtualitás szintjén akarja fenntartani a kapcsolatot. Mivel pedig magyarázkodni kényelmetlen és eltűnni könnyű, ha valakit nem is ismerünk a valóságban, nem kevés alkalommal fordulhat ez elő. 

Bár sokan azt gondolják, hogy a ghosting csak azóta jött divatba, mióta online éljük az életünket, ez persze nem igaz: mindig is léteztek emberek, akik szó nélkül leléptek, akár házasságból is: csak leugrott kenyérért a boltba és nem jött többé vissza... Ugye, ez ismerős történet? És az is nyilvánvaló, hogy minél hosszabb ideig voltunk valakivel érzelmi kapcsolatban, annál nehezebb feldolgozni a hirtelen és magyarázat nélküli eltűnést. És itt főleg a magyarázat hiányán van a hangsúly. 

Ez okozza a legnagyobb kínt, mert sokkal nehezebb érzelmileg lezárni valamit, ami még nem is biztos, hogy le van zárva. Akivel először esik meg, hogy faképnél hagyják, az szinte mindig inkább elhiszi, hogy a partnert valami baj érte, beteg, balesetet szenvedett, amnéziás, mint azt, hogy szánt szándékkal szívódott fel. Ha mi magunk nem szoktunk elmenekülni a konfliktusok elől és olyan empatikusok vagyunk, hogy fontos legyen számunkra a partnerek érzelmi világa, akkor borzalmasan nehezen jutunk el addig, hogy felismerjük a ghostingot. Reménykedünk, kétségbe esünk, próbálkozunk, ki-ki lehetőségeihez és merészségéhez mérten igyekszik kapcsolatba lépni a korábbi partnerrel... 

Nyilván vannak olyanok, akik nem hagyják annyiban, és utána mennek, ha elég anyagi lehetőséggel és elszántsággal rendelkeznek, akkor akár magánnyomozóhoz is fordulhatnak, aki biztosan ki is fogja deríteni, merre jár és mit csinál az illető, bár ettől még magyarázatot nem fogunk kapni a miértekre. 

Egy durva ghosting volt az életemben, ami alapján azt kell mondjam, hogy a magyarázat a nagy semmi is lehet. Mivel az illető később felbukkant és volt alkalmam kikérdezni, összesen annyi derült ki, hogy egy nap úgy ébredt fel, hogy már nem volt kedve folytatni velem a kapcsolatot. De mivel ezt elmagyarázni se volt kedve, eltűnt. Nem vette fel a telefont, nem válaszolt semmire, törölte magát a társkeresőről.

Nyilván sejtelme se lehetett arról, hogy ezzel milyen károkat okozott, de mivel empatikus képességei nagyon alacsony szinten mozogtak, nem is érdekelte. Miközben a faképnél hagyott ember hónapokig rágódhat azon, hogy mit tett rosszul és miért következett be az eltűnés, addig a másik éli a világát és eszébe se jut, mit művelt. Esetleg már a sokadik áltozatnál jár, akire ugyanúgy rá fog unni egy idő után, és akik ugyanúgy nem fogják érteni, mi történt. 

A ghosting ellen nincs orvosság. Lehet miatta pampogni, rá lehet fogni a netes ismerkedésre, meg az emberiség általános romlására, de alapvetően egy dolgot tehetünk: meggyászoljuk a kapcsolatot, ha segítségre van szükségünk, a barátainkra vagy szakemberre (pszichológusra) támaszkodva kibeszéljünk magunkból az egészet, és továbblépünk. Illetve legközelebb sokkal óvatosabban adjuk át magunkat mélyebb érzéseknek. 

Annyi biztos, hogy a szellemet, aki otthagyott bennünket, nem érdemes üldözni. Még magyarázatért sem, mert ha olyan konfliktuskerülő, hogy még egy szakító sms-t se bírt küldeni, akkor nem fogja megmondani az igazi okot. Persze, ha szerelmesek vagyunk, biztos vissza szeretnénk őt kapni, de nyilvánvaló, hogy ő nem tudja viszonozni az érzéseinket. Fenyegetéssel, megvesztegetéssel főleg nem érdemes próbálkozni: aki menni akar, az hadd menjen, ez szíve joga. Bármennyire is gyáva és elfogadhatatlan számunkra a viselkedése, az a legjobb, ha elengedjük a témát és a gyógyulás útjára lépünk. Meg persze mi magunk soha nem követünk el ilyesmit...