Adni vagy kapni nehezebb? És melyik jobb? Miért esik egyeseknek annyira nehezére adni, míg mások az elfogadásban ügyetlenek vagy szégyenlősek?

Akár Sugar kapcsolatról van szó, akár másmilyenről, szinte biztos, hogy az egyik fél többet ad, mint a másik, ennek következtében a másik többet kap. A régi mondás szerint jobb adni, mint kapni – de vajon miért? És tényleg így van-e? Mitől esik egyeseknek olyan nehezére elfogadni valamit, míg mások szemrebbenés nélkül képesek követelőzni is akár? Miért hiszik némelyek, hogy nem érdemelnek semmit, és miért vallják meggyőződéssel mások, hogy nekik minden jár?

Az ajándékozáshoz való hozzáállásunk gyerekkorunkban alakul ki. Nyilván sokat nyom a latban, hogy milyen természettel születtünk, de az is biztos, hogy a nevelés kitörölhetetlen nyomokat hagy bennünk. Vannak, akik egész gyerekkorukban nélkülöznek, de a nélkülözésnek is több fajtája létezik.

Az egyik nyilvánvalóbb: ha a szülők szegények, és nincs miből adniuk, a gyerek hozzászokik, hogy kevés jut neki. De ha nem az anyagi javakban szűkölködik, hanem dicséretben és támogatásban, érzelmi melegségben, akkor látszólag mindene megvan, és mégis nyomorultabb, mint aki „csak” szegény, de szeretik. (Nyilván van a nyomornak olyan foka, amely együtt jár az érzelmi elhanyagolással is.)

Az anyagi és/vagy érzelmi nélkülözés különféle attitűdöket hozhat elő a különböző emberekből. Az egyik elhiszi, hogy ő azért szegény illetve azért nem szeretik, mert nem is lehetne másképp, vagy mert ő hibás valamiben. A másik megfogadja, hogy kikecmereg a nyomorúság azon formájából, amelybe belekényszerült: gazdag lesz vagy megpróbálja magát minél több olyan emberrel körülvenni, aki őt köteles szeretni: például családot alapít, hogy kompenzálja a gyerekkori magányát.

Mikor valamiféle párkapcsolatba kerül, választhatja az örök adakozó szerepét (aki a semmiből küzdötte fel magát, az például imádhatja, hogy mindenki a lekötelezettje, mert mindenkinek ő ad valamit, de ő maga utál tartozni...) Vagy lehet olyan garasoskodó, hogy senkinek semmit nem ad, fillérre elszámoltatja a barátját, barátnőjét is, és csak magára költ – vagy éppen még önmagától is sajnál minden kényelmet.

Tipikus, hogy szegénységben felnőtt és jómódba került szülők anyagi javakkal halmozzák el a gyerekeiket, vagy elvált szülők ajándékokkal igyekeznek bepótolni a minőségi időt, esetleg rátromfolni a másik szülőre vagy éppen a szülőtárs új partnerére.

Ahány kapcsolatunk, annyiféle adok-kapok jellemzi: és ne csak az anyagiakra gondoljunk, lehet adni és kapni bókokat, szívességeket, emberi melegséget, kapcsolati tőkét, tudást, tapasztalatot. Bár szép dolog az önzetlenség, az az igazság, hogy csak nagyon kevés kapcsolatban ad úgy valaki, hogy ne várna valami cserébe. Sokszor kimondatlanul, saját maga által sem igazán megfogalmazott módon, de mindig vár valamit cserébe.

De visszatérve az eredeti kérdésre: vajon miért olyan nehéz ajándékot kapni? Illetve miért esik nehezünkre elfogadni?

Az ajándékkal bizonyos szempontból mindig közelebb kerül hozzánk az ajándékozó. Akár csak egy kedves mosoly vagy bók is olyasmi, ami intimitást teremt két ember között. Az adakozó nyilván reméli, hogy szívesen fogadják a mosolyát, a bókját, az udvariasságát. Ha a másik fél mogorva marad, nem mosolyog vissza, lerázza magáról a bókot, az zavaró, sértő viselkedésnek számít. Sok nő például borzasztóan zavarba jön egy-egy bóktól, mert vagy úgy érzi, hogy nem megérdemelt, vagy azt gondolja, hogy manipulálni akarják vele. (És persze, hogy rengetegszer van mögötte manipulációs szándék.) De legfőképpen nem akar hálás lenni valakinek, aki mondjuk ellenszenves neki.

Mindez felfokozott formában igaz, ha kézzelfogható ajándékot kapunk, bármilyen jelentéktelen, olcsó is legyen az. Az ajándék kapcsolatot hoz létre, és ha nem az addigi kapcsolattal arányos, akkor zavart okoz.

A megajándékozott úgy érezheti, hogy kikerül a kezéből az irányítás. Lekötelezetté válik, pedig nem is akart... Valahogy reagálnia kell... Ha elfogadja, akkor esetleg elismeri, hogy szüksége van az adott dologra vagy gesztusra. Ha nem fogadja el, az sértő lehet.

Ha ahhoz szoktunk hozzá, hogy csak akkor kapunk jutalmat, ha teljesítünk (sok gyereket így nevelnek a szülei), akkor kényelmetlenül érezzük magunkat, ha nem teljesítünk az ajándékért cserébe. Elkezdünk azon gondolkodni, hogyan viszonozhatnánk a gesztust, az élményt, a tárgyat. Lehet, hogy teljesen lehetetlen a viszonzás, mivel nem vagyunk abban a helyzetben, hogy hasonló értéket adjunk.

Bizonyos emberek szégyellik, ha bármit is elfogadnak másoktól, még ha azok a jó barátaik vagy rokonaik is... Rettegnek attól, hogy tartozni fognak, illetve már magát a segítségkérést is lemoshatatlan szégyennek tartják.

Ellentétben a narcisztikus személyiséggel, akinek meggyőződése, hogy neki minden jár, és semmit nem kell adnia cserébe. Az ilyen ember szemrebbenés nélkül kér, sőt, követel magának előjogokat, ajándékokat, vezető beosztást, dicshimnuszt, és ami még szemének és szájának ingere. Az a szomorú, hogy erőszakossága révén meg is szokta kapni... Pont azoktól, akiknek nincs önbecsülésük, és elhiszik, hogy nem érnek semmit.

Más párkapcsolatokhoz képest a Sugar világban az adok-kapok sokkal szabályozottabb keretek között működik, de ettől még ez sem egyszerű. Nem egyszerű elegánsan adni és bájosan, kedvesen elfogadni, amit kapunk. Ha pedig összeveszésre kerül a sor, akkor itt is könnyen előkerülhet a konyhamérleg: ki mit tett be a kapcsolatba és mit vett ki, miért mit vártak cserébe, és mi az, amit nem kaptak meg...

Nagyon nehéz egyensúlyban tartani úgy egy kapcsolatot, hogy egyik fél se hánytorgassa fel, mikor mit kapott és mit nem kapott. De a világos szabályok azért segíthetnek abban, hogy ne legyen parttalan a vita.