A barátnők sokfélék lehetnek, vannak, akiket ugyan nagyon régen ismerünk, de teljesen más utat jártak be, mint mi. Vagy lehetnek sokkal sikertelenebbek a kapcsolataikban. Esetleg a házasság szentségében hisznek és minden más kapcsolati formától berzenkednek. Ha valaki nagyon másképp gondolkodik ilyen kérdésekben, akkor nem biztos, hogy érdemes vele megosztani, miben élünk. Elég, ha csak a valóság egy kis részébe avatjuk be. (Sőt, van olyan "barátnő" is, aki annyira el van foglalva azzal, hogy a saját titkairól meséljen, hogy meg se kérdezi, mi van velünk: ilyenkor könnyű a dolgunk, bár nagy kérdés, hogy az ilyen kapcsolat barátságnak nevezhető-e.)

Azt semmiképp nem mondanám, hogy egyenesen kárhoztatható, ha valaki intim dolgokról beszél barátnőkkel, barátokkal. Teljesen jogos igénye lehet valakinek például, hogy szexuális problémák esetén tanácsot kérjen. Megossza az élményeit azzal, aki erre nyitott és akinek lehetnek jó ötletei. Aki azt gondolja, hogy a hálószobatitkok tabuként kezelendők, az valójában attól fél, hogy kiderül: még rengeteget tanulhatna és javulhatna. Aki soha nem beszél senkivel a szexuális tapasztalatairól, az olyan tévhitek foglya maradhat, amelyek megbénítják és boldogtalanná teszik. 

Miközben sokan arra biztatnak, hogy keressünk fel szakember, szexológust, terapeutát, coach-ot, úgy tesznek, mintha  a barátaink nem lennének alkalmasak ezeknek a szerepeknek az eljátszására. Persze ahhoz, hogy alkalmasak legyenek, kellő tapasztalattal és empátiával kell rendelkezniük. Nem minden barátunk alkalmas ilyesmire, ahogy már fentebb említettem, de akadhat olyan, aki igen és akivel igenis érdemes megbeszélni, hol tartunk. (Lehetnek ezek ellenkező nemű barátok is, az sem ördögtől való, ha nők férfiaktól és férfiak nőktől kérnek tanácsot, sőt, a férfiak legtöbbször női barátaik előtt nyílnak meg, mert férfitársaikkal komolyabban nem lehet ilyesmiről beszélni.)

Nem csak a szex, hanem a konfliktusok "kibeszélését" is rossz néven szokás venni. Ez pedig pont a "családi szennyest otthon mossuk" féle mérgező felfogás konzerválását jelenti. Ha úgy érezzük, és szükségünk van rá, akkor igenis meséljünk a veszekedéseinkről, arról, hogy mivel bántott meg a másik: a barátaink rengeteget segíthetnek abban, hogy helyükön kezeljük a konfliktusainkat. Szép is lenne, ha mindennel pszichológushoz kéne fordulnunk, akire egyébként is legalább egy hetet kell várnunk és aki 50 percben áll rendelkezésünkre, arról nem is beszélve, hogy ezért mennyit kér. Ezzel nem a pszichológusok ellen beszélek, de ha arra van szükségünk, hogy fél éjszakán át sírjunk a barátnőnk vállán, akkor nyilván nem fogunk várni a terapeutára. 

Ha azonban a partnerünk által közölt bizalmas információkról van szó, ezeket nem mondhatjuk el a barátainknak, mert nem a mi titkaink. Vagyis nem etikus elmondanunk. Olykor már a partnerünk részéről sem etikus, hogy az adott információkat megosztja velünk, máskor azonban jogában áll. 

Ha esetleg a partnerünk ismeri a barátainkat, és megvan róluk a véleménye, amennyiben ez nem pozitív, nem érdemes megosztani a barátainkkal. Ha pozitívan viszonyul hozzájuk, akkor ezzel persze semmi gond nincs, mindenki szereti, ha dicsérik. 

Bármiről is legyen szó, igyekezzünk diszkrétek és tapintatosak lenni, de ez nem azt jelenti, hogy némasági fogadalmat kellene tennünk és hallgatnunk kéne a problémáinkról azok előtt, akikben évek óta bízunk.