Trófeafeleség, trófeabarátnő, főnyeremény férj vagy támogató: mitől sorolnak be valakit ilyen kategóriákba? Milyen külsőségek kapcsolódnak ezekhez a szerepekhez, hogy hogyan lehetünk trófeák anélkül, hogy annak látszanánk?

Mindenki ismeri a trófeafeleség (trophy wife) fogalmát: akkor beszélünk ilyesmiről, ha egy férfi alapvetően azért vesz el egy nőt feleségül, mert villogni akar vele. Természetesen van trófea barátnő (szerető) is, de a fordítottja is gyakori: hiszen sok nő a megkaparintott pasit (barátot, férjet) tekinti levadászott díjnak, amellyel a körülötte lévők, barátok, családtagok, tágabb környezet előtt akar büszkélkedni. Férfi trófea szerető már kevésbé jellemző, mert a nők az ilyen jellegű kapcsolataikat nem szokták nyilvánosságra hozni, bár attól még sokan tudhatnak róla, hogy xy a főnök szeretője, mégis kétes dicsőség az mindaddig, amíg van hivatalos partner is.

Persze az is előfordul, hogy csak a kívülállók tartják az adott embert trófeanőnek vagy trófeaférfinak, a valóságban nem a külseje/társadalmi státusza/vagyona miatt választották, hanem önmagáért. Ugyanakkor elválasztható-e a külső, a társadalmi státusz és a vagyon magától az embertől? Aligha. Ha a szépség elmúlik, megváltozunk, ha elvesztjük a társadalmi megbecsültségünket, megváltozunk. Az elszegényedett ember is másképp fog viselkedni, mint a vagyonos, már persze ha kész szembenézni azzal, hogy már nincs pénze. Sokan inkább igyekeznek fenntartani a látszatot és úgy tenni, mintha még ahhoz a társadalmi körhöz tartoznának, amelyhez korábban. 

Noha elvileg mindenki arra vágyik, hogy önmagáért szeressék, azt is jó korán megtanuljuk, hogy különböző stratégiákat kell alkalmaznunk annak érdekében, hogy felkeltsük a többiek vonzalmát. Persze, hogy mindenki szeretne főnyeremény lenni, viszont a dolog természetéből fakadóan mindenki nem lehet az, másrészről viszont ahány ember, annyiféle elképzelés létezhet a főnyeremény lényegéről. Ha feltesszük a kérdést, trófeának lenni kellemes-e, valószínűleg azt a választ kapjuk az érintettektől, hogy alapvetően kellemes, hiszen azáltal, hogy valamilyen tulajdonságunk kiemel a tömegből, felértékelődünk a társkereső piacon és ez remekül hat az egónkra. Olyan szempontból viszont nem kellemes, ha tudjuk, hogy a vonzalom nem az emberi minőségünknek szól, sőt, bizonyos fajta tulajdonságaink túlságosan is múlandóak... Tehát a szépségéért szeretett nő, ha van esze, igyekszik más vonzó tulajdonságokkal is rendelkezni annak érdekében, hogy később is főnyereménynek számítson. 

Léteznek mindenki számára nyilvánvaló trófeás tulajdonságok, meg olyanok is, amelyeket csak kevesebben ismernek és értékelnek. Megegyezhetünk abban, hogy trófeafeleségnek (barátnőnek) az átlagnál sokkal csinosabb(nak beállított), dögösen is öltöző, tűsarkúban járó, sokszor kihívóan viselkedő asszonyokat szokás tartani: hiába nagyon szép/csinos egy nő, ha kifejezetten nem helyezkedik be a szerep kívánta stílusba, akkor őt nem fogják trófeának tekinteni. 

A Modern család című vígjátéksorozatban például Sophia Vergara kolumbiai szépség hozta a trófeafeleség minden sztereotípiáját. Amellett, hogy olyan alakja van, amilyet csak filmekben meg szexlapokban lehet látni, a sorozatban kifigurázta a szerepet: még otthon is tűsarkúban korzózik, tökéletesen kisminkelve, belőtt frizurával, mély dekoltázzsal, és olyan ruhákban, amelyekben még a legelvetemültebb sztár sem kínozná magát négy fal között. Teszi mindezt a sztereotípia szerint egy apjakorabeli férj (Ed O'Neill) mellett, aki természetesen jó gazdag és mindent meg tud neki adni... (Az csak hab a tortán, hogy a férjet ugyanaz a színész játssza, aki a 90-es években Al Bandyt, a lúzer cipőbolti eladót alakította, egy gyakorlatilag ugyanilyen stílusú dögös nő (Katey Sagal) partnereként, aki azonban nem tűnt trófeafeleségnek, sőt.)

A Modern családban egyébként alaposan rájátszanak erre a trófea-témára. Mikor az idős férj veje villogni akar gyerekkori haverja előtt, saját felesége helyett az anyósát viszi el egy találkozóra. Aztán persze alaposan megbánja, mert a haver kifejti, hogy neki mennyire tetszett Claire (Juley Bowen), és mindig azt hitte, hogy Phil (Ty Burrell) őt fogja majd feleségül venni. Phil valóban Claire-t vett el, és utána nagyban szégyellheti magát, hogy dögösebb feleséget akart magának hazudni. 

A trófeaság tehát nem mindig egyértelmű, és nem is mindenkinek való. Azok szeretik ezt a szerepkört, akik vágynak a rivaldafényre, és hajlandóak áldozatot hozni a "tökéletes" külső érdekében, vagy éppen, amennyiben férfiakról van szó, rengeteget dolgoznak azért, hogy a csúcsra érjenek (már ha nem egyéb módokon jutnak el odáig). De az igazi az, ha a saját partnerünknek, bármilyen jellegű is a kapcsolatunk, tényleg mi vagyunk a főnyeremény - nem a világ, a haverok, a társaság szemében, hanem az ő értékrendje szerint. Akinek a dögös külső a minden, annak az ennek megfelelő nő lesz a csúcs, másnak viszont a szépség mellett az intelligencia, a kedvesség, a kellemes stílus fog számítani. Az egyik nő az amerikai elnököt tekinti majd a legnagyobb zsákmánynak (noha a jelenlegit a saját trófeafelesége sem tekinti annak szerintem), a másik meg egy zseniális feltalálót, aki politikai hatalommal nem rendelkezik, de az elméje elbűvölő. 

Ami a trófeaságban viszont kellemetlen: állandóan kapaszkodni kell, nehogy lecsússzunk, nehogy más lépjen  a helyünkre, és ez roppant fárasztó. A másik probléma, hogy folyton kételkedünk benne, önmagunkért is kedvelnének-e, vagy a státuszunk vonzza a partnerünket?